A saját megfogalmazásom:

Hófehérke és a hét törpe

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gönyörű hercegnő, akinek haja, mint az ében, szája, mint a feslő rózsa. A gonosz királynő dolgoztatta, és csúnya ruhákban járatta, de a szépségét még így sem tudta elrejteni.

Hófehérke-mert így hívták a szépséges lányt-állandóan dolgozott, de még a munka sem szegte kedvét. Egy napon találkozott a királyfival, akivel rögtön egymásba szerettek. Ám a királynő nagyon hiú volt, és a varázstükrét mindennap megkérdezte hogy ki a legszebb e vidéken, méghozzá így:

- Tükröm, tükröm mond meg nékem ki a legszebb e vidéken!

És a tükör mindig így felelt:

- Te vagy a legszebb e vidéken.

Ám hófehérke egyre csak nőtt, és egyre szebb lett. Így egy nap a tükör nem a királynőt mondta a legszebbnek, hanem Hófehérkét. A királynő szörnyű haragra gerjedt, és a vadászt megbízta azzal a feladattal, hogy ölje meg a hercegnőt. Ám a vadász jóságos ember volt, hát szabadon engedte Hófehérkét.

Hófehérke az erdő mélyén rátalált egy kunyhóra, ahol óriási rendetlenség uralkodott. Kitakarított, megfőzött, majd fáradtan ledőlt aludni. A 7 kis törpe lakott a picike kunyhóban, akik épp a bányában dolgoztak.

- Hej ho, hej ho!-énekelték a haza felé vezető úton.

Ám a jókedvük rögtön leleohadt, mikor meglátták, hogy a kunyhójukban van valaki. Bementek, és megtalálták Hófehérkét, akivel hamar összebarátkoztak.

- Te biztosan Tudor vagy, te meg Vidor. És ha jól sejtem, te vagy Szende, te Szundi, te drága, pedig Hapci. Te Kuka vagy, és akkor te vagy a híres Morgó-sorolta a hercegnő, miután áttanulmányozta az ágyon lévő nevecskéket.

A törpék megengedték, hogy Hófehérke ott maradjon velük. Ám a gonosz mostoha rájött, hogy él a hercegnő, méghozzá az edő mélyén lévő kis házban. Átváltozott csúf banyává, megmérgezett egy almát, majd útnak indult.

- Hófehérke, senkinek se nyiss ajtót! Érted? Nagyon vigyázz magadra! Nemsokára itthon leszünk- figyelmeztette az összes, aranyos kis törpe, kivéve Kuka, aki ugye, mint tudjuk nem tudott beszélni.

- Persze, de menjetek. Mire hazajösztök sütök nektek finom sütit. Ne féltsetek, a mostohám nem tudja, hogy én még élek- felelte a dolgos Hófehérke.

A törpék sok-sok puszilkodás után elindultak a bányába. A banya viszont már úton volt.

- Jaj, jaj a lábam!-hallott egy hangot Hófehérke kintről.

- Mi történt anyóka?- kérdezte sietve.

- Csak a lábam. Lennél olyan szíves a házban egy pohár vizet adni nekem?

- Persze, természetesen.

Hófehérke mit sem sejtve be vezette a kunyhóba az anyókát.

- Amiért ilyen kedves voltál adok neked egy szép, piros almát. Tessék, vedd csak el! És tudod, hogy ez egy varázsalma. Harapj bele, és kívánj valamit! És az teljesülni fog. Harapj bele!

Hófehérke beleharapott a mérgezett almába, majd az alma a torkán akadt, és eszméletlenül a földre rogyott. Ekkor a kedves kis állatok, Hófehérke barátai, már rohantak a törpékért. Akik nyomban rohantak megmenteni a hercegnőt. Ekkora azonban a banya már rohant, futott ki nevetve a kis viskóból. De a törpék elkapták, és felkergették egy hegyre. Onnan pedig a gonosz nőszemély a mélybe zuhant, a nagy eső miatt.

- Meghalt Hófehérke mostohája!- kiáltották boldogan a törpék.

- Na, és Hófehérke, mi lett vele?- mondták, majd rohantak a legkedvesebb emberhez akit ismertek.

Azt hitték, hogy meghalt Hófehérke. Üvegkoporsóba tették, és siratták. de nem volt szívük eltemetni a, még holtan is gyönyörű, lányt. Hónapok teltek el, és eközben a királyfi szüntelenül kereste az ő hercegnőjét. És egy tavazsi napon meg is találta a törpék házában. Megcsókolt Hófehérkét, aki a szerelemtő forró csók után felébredt.

A herceg elvitte a kastélyába, miután elbúcsúzott minden kedves törpétől, és boldogan éltek míg meg nem haltak.